2011.06.15. 12:32, Bowman
A következőben egy a játék esményein alapuló kis történetet olvashattok.
Remélem tetszeni fog mindenkinek.
1944. Június 5. este 9 óra Tacsko Force raj.
Már fél órája zötykölődünk a gépen, útban a ledobási zóna felé. Mindenki beszélget a másikkal, talán jobb is így, senki nem gondol addig az előttünk álló éjszakára. A hangok egyszer csak elhalkulnak, a gép rázkódni kezd, légvédelmi ütegek hangjait haljuk, megérkeztünk. Zöld fény gyullad a repülőn, indulhatunk a halálba. Harmadikként ugrottam de éreztem nem csak az én elrugaszkodásom van ebbe az ugrásban. a levegőben megfordulva még láttam ahogy gépet szétszaggatják a légvédelmi ágyúk lövedékei és darabokra robban. Senki nem jött utánam.
Földet érve fedezéket majd pedig a rajomat kerestem, reméltem hogy él még valaki közülünk, Nezu százados éppen az újonc Termi-t vonszolta maga után, úgy látszik ennyien éltük túl de minek, rádiós nélkül se támogatást se parancsot nem kaphattunk. Mindegy majd lesz valahogy, elindultunk egy romos épület felé hogy legalább magunkhoz térjünk a veszteség érzetéből, a rajunk többi tagja az égő gépben maradt, meghaltak… nem erre most nem gondolhatok valaki van az épületben. „Gyerünk, nyomuljunk be az épületbe” hangzott a parancs, még jó hogy annyi eszem még volt hogy azonosítsam magam mielőtt belépek, szövetségesek az I.B.W. raj személyében. Remek legalább van társaságunk, megtudtunk hogy legalább még 5 rajnak sikerült rajtunk kívül sikeresen földet érnie ők már meg is kezdték a németek felpuhítását. Némi egyezkedés után Dadan személyében kaptunk egy rádióval is rendelkező személyt, végre van kapcsolatunk a vezetéssel.
Az örömünk nem tarthatott azonban sokáig, a németek gyorsabban reagáltak mint gondoltuk, járőrök és páncélozott járművek közeledtek felénk. Nezu parancsára megpróbáltuk feltartani őket… négyen egy őrjárat ellen, simán... azonban rá kellet jönnünk páncéltörő nélkül nem megyünk sokra, „Visszavonulás” jött a parancs, visszasunnyogtunk a házig.
Rádión parancsot kaptunk hogy keressük meg a ledobott ellátmányos ládákat mielőtt a németek megtalálják őket. Elindultunk hát, bár ládát nem is de egy német helyőrséget találtunk akik éppen a fiainkat osztották, a sötéten mögéjük lopóztunk és kéjes vigyorral az arcunkon küldtük őket a másvilágra, ha jól értettem a kiabálásukat valami olyasmit ordíthattak „Ne lőjetek németek vagyunk” hát… mi meg nem.
A jól végzett rajtaütés után bevetettük magunkat a helyőrség helyére hogy meglepjük majd az erősítésüket. Egy dolgot felejtettünk el, szólni a vezetésnek hogy ott vagyunk. Így a következő csoportot aki felénk közelített tévesen németeknek véltük és tüzet nyitottunk rájuk, szerencsére hamar kiderült a tévedés így egyik rajnál sem voltak sebesültek. Ahhoz azonban hogy visszamenjünk a helyőrségbe már nem volt idő, egy német alakulat már a bejáratnál topogott. „Vissza a bázishoz” jó ötlet így is kevés a muníciónk
Visszaérve új parancs várt ránk, a németek elég keményen megszorongatják a brit ejtőernyős barátainkat, így nem tudják kiépíteni az előretolt bázispontjukat. A parancs egyszerű: segítsünk nekik ahogy tudunk. 10 perc múlva teljes menetfelszerelésben betárazva készen álltunk az indulásra. A sötétség még mindig a mi oldalunkon állt így hamar eljutottunk a brit egységekhez és megkezdtük a szisztematikus német gyomlálást.
Kevesebben voltak mint hittük, puhány britek ennyi némettel nem bírtak el? Hajnalodott mire végeztünk a gyalogos egységek többségével, egyetlen ellenséges csoport maradt, egy tank és a kezelő személyzete, bár nem látszott rajtuk a túlbuzgás mi azért csak megkínáltuk őket ólommal, a tankba egy gránát és végeztünk is.
5 órára a német tevékenykedés teljesen megszűnt , biztosítottuk az állásainkat és vártuk az erősítést, végre túléltük az első bevetést, most már minden a partraszálló erőktől függ.